Ingrid Lausund: Gerincbántalmak
Rendező: Veljko Mićunović, m.v.
Dramaturg: Slobodan Obradović, m.v. és Gyarmati Kata
Díszlettervező: Marija Kalabić
Jelmeztervező: Marko Marosiuk
Jemeztervező-asszisztens: Tamara Santrač m.v.
Rendezőasszisztens: Kulhanek Edina
Szereposztás:
KRETZKY: Pálfi Ervin
HUFSCHMIDT: Kovács Nemes Andor
SCHMITT : Pesitz Mónika
KRISTENSEN : G. Erdélyi Hermina
KRAUSE : Ralbovszki Csaba
Egyetlen munkanapba sűrítve ismerjük meg a munkahelyi zaklatás, a lelki terror és a megfélemlítés lélekölő módszereit úgy, hogy közben saját magunkon is képesek vagyunk önfeledten nevetni… Hányszor volt már abban a helyzetben, hogy fogyócikknek érezte magát? Hogy az igyekezetéért „kiskanállal” jutalmazták? Hányszor veszítette már el fénysebességgel a „gerincét”– úgy, hogy ennek nem is volt tudatában...?
"Nehéz megjósolni, hogy Ingrid Lausund drámájának hősei mi mindenre képesek azért, hogy megtartsák helyüket abban a rendszerben, amely A lovakat lelövik, ugye? helyzetére emlékeztet... Ebben a világban minden eladható. Számukra nincs szebb látvány a térdre kényszerített ellenfélnél, miközben ők ezzel egyidőben a hierarchia lépcsőfokán eggyel felettük álló előtt hajlonganak. A vállalati kapitalizmus csapdáiban lejtett táncukhoz nem kell feltétlenül „tiszta kéz”. És ez egyértelmű. Fegyverraktárukban megtalálható a gáncsoskodás, az elégedetlenség, a megaláztatás, a hiú remények keltése, a felületesség, a passzív vagy nyílt agresszivitás, a hatalmi játékok és más tevékenységek, amelyeknek önmagukban nem kell ilyen látványosnak lenniük... kivéve, ha mosolyogva végzik azokat. Ez fontos. Egy gipszmosoly kíséretében minden könnyebben megy. És minden elfogadható. Különösen akkor, ha a lelkiismeretük azt sugallja, hogy mindig igazuk van. És szép volna, ha mindez csak a drámai bonyodalom szintjén maradna. Szép lenne, ha ez az univerzum nem volna lényegi kapcsolatban a mindennapjainkkal. A legszebb pedig az lenne, ha megvolna a lehetőségünk hátradőlni és csak nézőként szemlélni a minden képzeletet felülmúló abszurdot, és csak nevetni ezen a halomnyi eltékozolt életen... Na jó, ez nem volna szép... Nem szép dolog mások szerencsétlenségén nevetni... De ez a szerencsétlenség nem másoké. Hányszor volt már abban a helyzetben, hogy fogyócikknek érezte magát? Hogy az igyekezetéért „kiskanállal” jutalmazták? Hányszor veszítette már el fénysebességgel a „gerincét”– úgy, hogy ennek nem is volt tudatában...? Ez nem tréfa. Ez történik. Ez a valóság. És minden rendben van. Vagyis amennyiben nyugodtan tud aludni..."
Slobodan Obradović, dramaturg
